A tulipán
Miért szeretjük a tulipán motivumot?
Az elmult 1-2 hónapban a munkám egyik felét tulipános csempék tették ki. Már meglevő csempe mintáimat terveztem ujra egyedi igények miatt szinében vagy épp méretében, formájában.
A nagy kedvencem, és a mindenki által ismert motivum került most fókuszba, ezért irok most erről, ami nem lesz nagyon szakmai, inkább csak hangos elmélkedésnek, apró ismertetésnek vegyétek.
Miért olyan népszerü, mi által lett gyakorlatilag az a diszitó eleme a népi mintakincsünknek, ami azonnal – szinte kivétel nélkül – mindenkinek beugrik, ha népmüvészetünk kerül szóba.
A népmüvészetben minden jelképnek, mintának külön jelentéstartalma van. Külön csoportot képviselnek ezen belül a virágmotivumok. Ezek a legismertebb és leggyakrabban használt diszitőelemek egy-egy tárgyon faragva, karcolva vagy himezve, festve, stb.
A tulipán mint motivum azért is lehetett nagyon népszerü talán, mert hasonlit a hongfoglaláskori nemzetségjelhez, a palmettához.
Ugy általában is a virág a nőt, a nőiséget jelenti, a piros szin az érzékiséget, a szerelmet. Az idők folyamán jellé alakult formában nagyon sok tárgyon megtalálható, de döntően olyan használati tárgyakon amelyet nő használt ( mángorló, sulykoló, guzsalytalp, nőknek szánt szerelmi ajándékok). Más megfogalmazások szerint a női széttárt combok, azaz az élet kapuját is jelenti. Sok esetben sziv motivummal együtt szerepel, mely ki mást, mint a férfit, a nő párját szimbolizálja. Pl. a tulipánban van a sziv, és nem kell hozzá nagy képzelőerő felismerni ebben a férfi nő egyesülésének szent ritusát.
A köztudattal ellentétben nem oly archaikus magyar minta ez, mint hinnénk. Korábban nálunk a rózsa, a szekfü, liliom minta volt uralkodó a reneszánsz kori főuri himzéseken, mely minták aztán szép lassan beszivárogtak a népi mesterek keze alá is. Az oszmán térhóditással egyidőben terjedt el maga a tulipán növény itt Európában, ahol valóságos tulipán mánia alakult ki. A főuri kertekben a 17. században jelentek meg a tulipánok, mig a parasztságnál a 18. században jelentek meg a kézmüves mesterek keze alatt született munkákon. Az itáliai reneszánsznak és a török hódoltságnak is jelentős befolyása volt motivumainkra. A 19. sz. második felében hihetetlenül kivirágzott, gazdag diszitésüvé váltak a népi munkák, és az1896-os Millenniumi ünnepségre már az uj stilusu, színes tárgyi kultura mutatkozott meg, s eddigre már szervesen beépült a tulipán a virágdiszek közé.
Olyannyira bennünk él ez a motivum, hogy már az egészen kisgyerekeknél megfigyelhető, hogy ha rajzolgatják a kis képeiket, a napocska, és a házikó mellett lesz pár szál piros tulipán, de, hogy egy lesz, az biztos.
Honnan ered ez? Hogy ivódik belénk egy-egy motivumkincs szeretete, ismerete? Például ugy, hogy otthon amig egészen kicsi még a gyermek, édesanyja társaságában az első színesceruzás rajzoláskor az édesanyjától tanul rajzolgatni. Aztán folytatódik ez a tudatalatti izlés formálás az óvodában, iskolában, a különböző hagyományőrző kézmüves foglalkozásokon, stb. Megismeri, rögzül, és megszereti, sajátjának érzi. Természetesen az édesanya is csak azt adja át, ami benne ugyanugy rögzült élete során, és ez igy megy generációról generációra.
Később örömmel fedezzük fel öreganyáink még fellelhető relikviáin a már ismert motivumot, s talán valami miatt már tudatosan keresünk ilyesmi módon diszitett tárgyakat saját lakásainkba. Egyszerü magyarázata van ennek ugy gondolom, mert minden közösséghez tartozó ember, embercsoport szereti demonstrálni, hogy hova tartozik, mely közösség tagja, és ezt jelzi is tárgyaival, ruhájával, stb.
Észrevehetetlenül igy marad köztudatban mintakincsünk, mely erősiti az identitásunkat, összeköt bennünket a közös kultúra, annak szimbólumainak értése és szeretete.
Megértitek a fentebb irtak után, hogy miért volt számomra valóban kedves pillanat , amikor egy kiállitáson a látogató közönségből egy hölgy a sok kiállitott csempéim közül kizárólag a tulipános csempéket simogatta meg szeretettel és gyönyörködött benne.
Én azt hiszem a legtöbb népi kismesterség gyakorlójának – és igy nekem is – van egy bizonyos fajta küldetéstudata, melyet munkája során meg is valósit.
Én ugy gondolom a hagyományőrzés, a mintakincs köztudatban tartása és megmutatása, kis edukálás ilyen téren, a legszebb része a munkánknak.
A következő blogban viszont már egy valóban archaikus ősi mintát fogok feldolgozni, szeretném átültetni csempére, abból sormintát alkotni. Nagyon kiváncsi leszek, hogy hogy fog mutatni, hogy fog sikerülni.